GROF: Több mint negyven éve foglalkozom a különleges

tudatállapotokkal, melyek pszichedelikus úton vagy a pszichoterápia

hatékony kísérleti módszereivel idézhetők elő, vagy

spontán módon jönnek létre. Ez alatt az idő alatt számtalanszor

voltam tanúja, milyen mélyreható változások történhetnek az

emberekben. Az egyik legjellemzőbb változás az, hogy csökken

az agresszív hajlam, és növekszik az együttérzés és a tolerancia

képessége. A vizsgált személyek egyre jobban tudják

élvezni az életet, ugyanakkor csökken bennük az a kielégíthetetlen

késztetés, hogy közvetlen célokat valósítsanak meg –

azokra a célokra gondolok itt, amelyek bűvkörükben tartják a

nyugati ipari civilizáció, a mi egész társadalmunk lakosságát.

A vizsgált személyek kezdenek kételkedni abban, hogy minél

többet kell birtokolnunk mindenből, hogy a korlátlan növekedés,

a nemzeti össztermék megkétszerezése vagy megháromszorozása

boldoggá tehet bennünket. Ennek az átalakulásnak a

másik fontos jellemzője az, hogy az emberekben egy egyetemes,

mindenféle vallástól és politikától mentes spiritualitás

alakul ki. Tisztán látják az egész teremtett világ egységét, és

érzékelik azt is, milyen szoros kapcsolat fűzi őket a többi emberhez,

a többi fajhoz, a természethez és az egész világegyetemhez.

Ezért nincs kétségem afelől, hogy az emberi tudat képes a

mélyreható változásra, és ha ez kellően széles körben valósul

meg, azzal jelentősen növekszik esélyünk az életben maradásra.

Természetesen nyitott kérdés, hogy egy ilyen tudati változás

végbemehet-e a lakosság akkora részében, és olyan rövid

idő alatt, hogy már a közeljövőben érzékelhető legyen a 

hatássa. A gyakorlati kérdés tehát az, hogy fel lehet-e gyorsítani ezt

a folyamatot, ha igen, milyen eszközökkel, és egy ilyen megoldás

milyen problémákat vethet fel. De annyi bizonyos, hogy

az ember személyiségében igenis léteznek azok a mechanizmusok,

amelyek közvetíthetnék ezt a mélyreható és kívánatos

átalakulást.

LÁSZLÓ E.: Tanúi vagyunk annak, hogy változik az emberek

gondolkodása, és ez nem más, mint a tudati forradalom

előszele. Ti hogyan látjátok ezt? A gondolkodásbeli változásnak

van köze ahhoz, hogy fenyegetve érezzük magunkat, vagy

ez a kettő egymástól független, és az egybeesés véletlenszerű?

RUSSELL: Azt gondolom, hogy van kapcsolat. Ugyanakkor

nem hinném, hogy maga a fenyegetettség okozza az átalakulást,

hiszen mindkettő ugyanabból a közegből táplálkozik:

kultúránk anyagelvű tudatosságából. Ez az eredendő oka a

globális válságnak, nem pedig az üzleti etika, a politika, sőt,

nem is egyéni életvitelünk. Ezek pusztán a mélyebben rejlő

gond felszíni tünetei. Civilizációnk, ahogy van, nem fenntartható,

mivel értékrendszerünk, a tudatosság, amellyel a világhoz

viszonyulunk, a tudatosságnak egy nem fenntartható formáját

képviseli.

Abban a hitben nőttünk fel, hogy minél több dolgot szerzünk

meg, minél többfélét cselekszünk, minél jobban uralmunk

alá hajtjuk a Természetet, annál boldogabbak leszünk.

Ez a hit hajt bennünket afelé, hogy csak saját hasznunkat tartsuk

szem előtt, hogy felemésszünk mindent, amit lehet, és ne

törődjünk azzal, hogy bolygónk többi élőlénye, vagy saját

fajunk többi tagja hogyan él. Ez a fajta tudatosság az, ami

többé nem fenntartható.

Ma csak az emberiség tíz százaléka számít tehetősnek – azaz

csak ennyi ember engedheti meg magának, hogy fedél legyen

a feje fölött, elegendő ruhát és élelmet vásároljon, biztosítsa a 

létfenntartásához szükséges egyéb dolgokat, és ezen túl

még különféle luxuscikkekre is maradjon pénze. És ez a tíz

százalék jelenleg bolygónk erőforrásainak több mint háromnegyedét

felhasználja. Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az állapot

nem fenntartható – elképzelhetetlen, hogy a Föld minden lakója

így éljen, főként akkor, ha a népesség ilyen mértékben növekszik.

A jó hír az, hogy egy másik tendencia is megfigyelhető:

egyre többen alapjaiban kérdőjelezik meg az anyagi kultúrát és

az azt mozgató anyagelvű tudatosságot. Itt Nyugaton, ahol

igencsak luxuskörülmények között élünk, egyre többen döbbennek

rá arra, hogy ez nem működik: nem segít el bennünket

azokhoz a dolgokhoz, amelyek igazán fontosak. Rendszerünk

nagyszerűen működik, amikor fizikai szükségleteink kielégítéséről

van szó. Élelmünket beszerezhetjük a szupermarketben.

Oda utazunk, ahová akarunk, divatosan öltözködünk, mutatós

házakban lakunk. De ez nem elégíti ki mélyebb, belső, lelki

szükségleteinket. Mindezen anyagi lehetőségek ellenére az

emberek mégis ugyanolyan depressziósnak, bizonytalannak és

elhagyatottnak érzik magukat, mint azelőtt.

GROF: Bizonyos értelemben éppen ez az állapot, az alapvető

anyagi javakkal való telítettség és túltelítettség állapota az,

ami létrehozta ezt a jelentésválságot a társadalomban és a spirituális

szükségletek felé fordította a figyelmet. Hosszú ideig

abban az illúzióban, abban a hazug reményben ringattuk magunkat,

hogy ha anyagi jólétünk növekszik, az önmagában és

önmagától alapvetően meg tudja változtatni életünk minőségét,

és elérkezik a gazdagság, a megelégedettség és a boldogság

világa. A nyugati ipari országok mára óriási vagyont halmoztak

fel, különösen társadalmuk bizonyos rétegeiben. Rengeteg

család él bőségben: ott a nagy ház, két hűtőszekrény tele

élelemmel, három vagy négy autó a garázsban, és megvan a

lehetőségük, hogy a világon bárhová utazhatnak nyaralni. És

mégis, ezeknek a dolgoknak egyike sem hozta meg a kellő

elégedettséget. Most ott tartunk, hogy nő a pszichiátriai esetek

száma, a drog- és alkoholfogyasztás, a bűnözés, a terrorizmus

és a családon belüli erőszak. A dolgok jelentésüket és értelmüket

vesztik, a jövő kilátástalannak tűnik, a természet idegen, és

egyre többen fordulnak az önpusztítás felé. Ám ha valaki rájön,

hogy mennyire hibás ez a most uralkodó világszemlélet,

már a puszta felismerés gyakran megcsillantja egy másik élet

lehetőségét. Aki eljutott idáig, az keresni kezdi a megoldást, és

elindul egy spirituális vándorúton.

LÁSZLÓ E.: Úgy tűnik, mintha lenne valami az emberiség

kollektív pszichéjében, ami most vészjeleket küld, és arra ösztönöz

bennünket, hogy próbáljunk változtatni.

RUSSELL: Hasonló tapasztalat ez ahhoz, amit Buddha is

végigélt megvilágosodása előtt. Dúsgazdag családban született.

Herceg volt, akinek minden megadatott – csodás ételek,

mindenféle luxuscikk, ékszerek, táncosnők, minden, amit csak

kívánhatott. De rádöbbent arra, hogy ez a gazdagság még nem

szünteti meg a szenvedést. Látta a szenvedést a családjában és

a hercegi udvarban, és látta odakint a városban. Ezért céljául

tűzte, hogy megtalálja a szenvedés megszüntetésének módját.

Mi is hasonló folyamatot élünk át napjainkban. Ami a kényelmi

berendezkedést illeti, sokunk lényegesen jobban él,

mint Buddha herceg korában. És – hozzá hasonlóan – mi is

kezdünk ráébredni arra, hogy ez nem vet véget a szenvedésnek,

sőt némelykor csak fokozza azt. Kezd társadalmi szinten

is megfogalmazódni az a súlyos kérdés, hogy mi az élet célja.

Kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Mit is akarunk valójában?

Már nem csak egy-két ember, hanem emberek milliói próbálnak

az anyagi kultúra mögé látni, hogy megértsenek valami

fontosat, megtalálják a belső békét, és kielégítsék spirituális

éhségüket.

LÁSZLÓ E.: Igen, vannak reményt keltő jelek. Ha mindenki

azt hinné, hogy boldogsága a pillanatnyi anyagi helyzetétől

függ, és azzal egyenes arányban növekszik – vagyis minél

többet kell birtokolnia mindenből –, akkor nem csillanna fény

az alagút végén. De ha tényleges változás történik az emberek

gondolkodásmódjában, akkor van remény arra, hogy létrejön

egy megfelelőbb kultúra.